Téli depresszió

Esik az eső. Régen imádtam a borongós esős időt. Olyankor az ablakból figyeltem, hallgattam a szomorú cseppeket ahogy elválnak társaiktól, és reménytelenül beissza őket a föld. Arra gondoltam valójában milyen csodás az élet, hisz egyik nap jön a másik után, és kitartóan feléled minden. Egymásból következik a létezés, ahogy az esőcsepp áztatja a földet, és kihajt a virág, zöldell a fű, felsóhajt a természet. Most pedig, csak
ESIK AZ ESŐ.
Mitől változik az ember lelke ilyen reménytelenül üressé? A legboldogabb pillanatban is ott bujkál bennem a rettegés, hogy vége lesz, és megint csak a borús szürke esős időt látom majd. Mire is lenne szükségem a reményhez? Mostanra már én sem tudom. Szeretnek, szeretek, boldog lehetnék, de valami mintha hiányozna belőlem . Mintha az őszi búcsúval búcsúzna belőlem is a nevetés. Nem akarok ilyen lenni. Annyira vágyom az életre, hogy fuldokolva innám mint egy csepp vizet a szomjazó a sivatag közepén.
Ülök a szürke szobában, a lámpa sárga fénye uralkodik a szememen, a gondolataimon. Nem maradhatok így, mert van okom boldognak lenni. Téli depresszió? El lehet menekülni előle? Mint a medve aludjuk át a telet, hogy új erővel kezdhetjük a tavaszt.
Esik az eső. Mintha az életem egy részét is elmosná , mintha a víz belefullasztana a saját kezemmel ásott árokba. Mostanában ezer szálon fut az életem, képtelen vagyok követni . Összezavarodott gyermekként figyelem, hogy mi történik körülöttem, és azon tűnődöm , hogy lehetnék egyszerre több helyen. Mi lenne az a helyes döntés ami után tudnám merre tartok, hogy lehetne nekem is csak egy jól kiválasztott utam. Mik a jó döntések amitől az eső megint egy romantikus kopogó hang lesz az ablakomon, hogy élhetek úgy tovább, hogy mosollyal ébredek az arcomon. Bár lehetne bennem egy gyermek lelke, és látnám, érezném amit ők. Minden félelem, fájdalommal szemben a reményt, minden reggel a kíváncsiságot, hogy mi történik aznap, és a hihetetlen izgalmat, hogy jön a Mikulás, a Karácsony. Nem akarok aggodalmas, mogorva kiégett felnőtté válni, azt kérem Karácsonyra, hogy emlékezzek arra aki voltam. A kislányra aki mesebeli királyfira várt, egy mesebeli világban, a kamaszra aki minden nap elhitte az élet többnyire sok- sok nevetés, és mosoly. Elhitte, hogy az élet egyszerű.