Észre vette már valaki, hogy az idegesség, és a keserűség fizikai tüneteket okozhat? Persze tudom, hogy igen, de én most a saját tapasztalatokról beszélek. Egész életemben igyekeztem elfojtani minden emberi érzést magamban, hogy ne érezzek egy rajtam kívül álló dolog miatt fájdalmat, de valahogy mindig rá kell jönnöm, hogy még számomra is létezik lehetetlen küldetés ezen a téren. Ha az ember hosszú ideig csak bujkál a fájdalom elől, egyszer csak teljes erőből betakarja az érzés.
Gyűlölöm elfogadni, hogy a létezésünk, és a boldogságunk, a lelki nyugalmunk akár egy másik embertől függhet. Legszívesebben megtiltanám az érzékeimnek a létezést, hogy csak az legyen a listán, amit én engedek magamnak. Mint például a boldogság, vagy a gyermekeim szeretete.
Sokan azt gondolják, menekülni szeretnék, vagy, hogy kezd kicsúszni a lábam alól a talaj. A szörnyű igazság az, hogy így is van. Nem akartam bevallani másnak, de legfőképp magamnak nem, hogy elfogyott minden erőm amivel életben tarthattam valamit , ami már régen nincs is. Most erről a dologról utoljára szeretnék írni, nem érdemel többé szót és semmi mást sem, mert az élet megy tovább . Vannak olyan életutak, amik egyszer csak szétválnak, és nem ugyan abban a mederben haladnak tovább, az én utam is ilyen, mostantól határozottan egyedül halad. Fizikai fájdalomról beszélek, mert azt érzem. Nem holmi szenvedélyes érzések miatt! A fájdalom, a tehetetlenség és a bizalmatlanság okozza ezeket a tüneteket. Gyerekkoromban mikor a nevelőapám haza ért a munkából, és szinte egy perc múlva dühödt ordításban tört ki, éreztem ugyan ezt. Nem igazi félelem volt ez, inkább csak határtalan vágy a "süketségre", és a "vakságra", hogy ne halljam , és ne lássam ahogy , és amit ordít. Vannak így sokan ezzel, és van aki ezt elviseli, tolerálja, vagy egészen módszeresen tudja kezelni. Nekem ez akkor sem ment, és nem megy most sem. Három év telt el azóta, hogy kétnaponta élem az életem, de sajnos azt vettem észre magamon, hogy már két naponta is alig. Kezd elfogyni az életben tartó csendes békesség. Nem tudom a pohár tele lett-e , vagy épp most ürült ki teljesen, de azt tudom, hogy valami megváltozott. valami véget ért. Istenemre én hittem a csodában, és igyekeztem elfogadni, hogy van olyan, miszerint ez a sorsunk, van olyan, hogy beletörődés, és előfordul az is, hogy valami csoda folytán újra lehet szép az élet. Lassan és biztosan feledtem el a múltam. Emlékszem nem is olyan nagyon régen, még fel tudtam idézni szép emlékeket, de ezeket lassan felváltotta valami szörnyű harag, amiből mostanra nem lett más, mint szívet tépő szomorúság, csend , magány, és ennyi.
Van olyan, hogy valami véget ér, csak nem mindig vagyunk elég nyitottak, hogy észre vegyük.
vannak szép emlékeim, de ezek valóban a régmúltra tekintenek vissza. Jó volt gyereknek , kamasznak lenni. Vad fergeteges erővel élni az életet. Jó volt tombolni, vágyni, szeretni, jó volt félni, nevetni, OLYAN JÓ VOLT ÉLNI!
Most itt ülök az asztalnál egy pohár borral, amit mellesleg nem is szeretek, és leírom, hogy törik darabokra a kristálytükör. Leírom, hogy az élet elmúlik, és nincs olyan, hogy vissza akár egy napra is. Hogy minden kornak meg van a maga szépsége? Igen. Lehet. de én az enyémet akarom. Az életemet akarom. Azt az elmulasztott időt amit azzal töltöttem, hogy vártam türelmesen a boldogságra, egy kedves szóra, vagy mosolyra. Ezt a részt nem kaphatnám mégis vissza?
Most elfogadom azt ami van, és igyekszem megértetni másokkal is, hogy már nem fáj annyira. Ha van olyan, akinek kicsit is fontos vagyok, annak tudnia kell, hogy megoldom.
Ha félek akkor az csak azért van, mert a magány nem vicces, és persze valahogy másképp újra kezdeni az életet nem is egyszerű. De ne aggódjon senki,
még itt vagyok :)