Tudod kivel élsz?

Nem tudom gondolkodtak-e már azon, hogy ki az az ember akivel hosszú éveket töltöttek.
Talán nem túlzok ha azt mondom egy élet kevés hozzá, hogy megismerjünk valakit.
Nem tudhatjuk mi jár valakinek a fejében, és nem tudhatjuk azt sem miféle álmai vannak. Lehet az barát, férj , vagy családtag, senkit nem ismerünk igazán, ahogy mi is éppolyan ismeretlenek maradunk a hozzánk közel állók számára . Leírhatok dolgokat magamról, és másokról is, de attól még mindig ott maradnak a sötét foltok, a mély titkok, amik soha, vagy csak nagyon ritkán kerülnek napvilágra. Mit kezdjünk ezekkel a titkokkal? Szerintem csak vegyük tudomásul, hogy vannak, és fogadjuk el, hogy nem tudhatunk mindent mi sem. Nem tudom az élet miért ad lehetőségeket felfedni ezeket, de azt tudom, hogy csendben, és visszafogottan, mély tisztelettel kell kezelni őket.
Ha nem akarom elmondani okom van rá. Ebben van valami igaz?
Bár ezek a titkok valakinek fájdalmat okoznak, lehet, hogy épp annak, aki súlyként hordozza.
Élni, nem könnyű, de nem vagyunk egyedül!



CSAK, HOGY TUDD MIÉRT ÉLSZ!

KÖSZÖNÖM!
Mindenkinek aki mellettem áll, és figyel rám. Jól tudom, nem egyedi, hogy az embernek rossz felé kanyarodik a sorsa, és tudom, hogy nektek sem könnyű. Hálás vagyok azoknak akik olvasnak, akik meghallgatnak. Köszönöm, hogy vagytok nekem!

:(

"A csönd éve volt"

A mai napot a városban töltöttem és tűnődtem , hogy mit kap az ember az élettől, és mit veszít el.
Sétáltam, és figyeltem az embereket, akik nem ismernek engem, fogalmuk sincs a fájdalmamról, vagy épp a boldogságomról. Nem is érdekli őket hogy a világon vagyok.
Az élet ilyen. Csak annak fáj a fájdalmunk akiknek fontos a boldogságunk.
Igyekszem nyugodtan, és elfogadhatóan viselni mindent amit az élettől kapok.
Néha azonban nekem is kellene egy váll :(
Ma nagyon kellett volna valaki aki csak bólogat , és figyel. Jó lenne ha lenne egy hely ahol az ember tombolhat kedvére, mert nem nézik érte bolondnak. Néha a felnőttek is sírnak. Nekik is fáj. Jó lenne gyereknek lenni.
Ma jó lett volna.
Lesz jobb, lesz szebb, és a város gyönyörű. A virágok illatosak, a madarak szépek, és irigylésre méltóan sok a szerelmes pár. :)
Minden jót nekik!

Észre vette már valaki, hogy az idegesség, és a keserűség fizikai tüneteket okozhat? Persze tudom, hogy igen, de én most a saját tapasztalatokról beszélek. Egész életemben igyekeztem elfojtani minden emberi érzést magamban, hogy ne érezzek egy rajtam kívül álló dolog miatt fájdalmat, de valahogy mindig rá kell jönnöm, hogy még számomra is létezik lehetetlen küldetés ezen a téren. Ha az ember hosszú ideig csak bujkál a fájdalom elől, egyszer csak teljes erőből betakarja az érzés.
Gyűlölöm elfogadni, hogy a létezésünk, és a boldogságunk, a lelki nyugalmunk akár egy másik embertől függhet. Legszívesebben megtiltanám az érzékeimnek a létezést, hogy csak az legyen a listán, amit én engedek magamnak. Mint például a boldogság, vagy a gyermekeim szeretete.
Sokan azt gondolják, menekülni szeretnék, vagy, hogy kezd kicsúszni a lábam alól a talaj. A szörnyű igazság az, hogy így is van. Nem akartam bevallani másnak, de legfőképp magamnak nem, hogy elfogyott minden erőm amivel életben tarthattam valamit , ami már régen nincs is. Most erről a dologról utoljára szeretnék írni, nem érdemel többé szót és semmi mást sem, mert az élet megy tovább . Vannak olyan életutak, amik egyszer csak szétválnak, és nem ugyan abban a mederben haladnak tovább, az én utam is ilyen, mostantól határozottan egyedül halad. Fizikai fájdalomról beszélek, mert azt érzem. Nem holmi szenvedélyes érzések miatt! A fájdalom, a tehetetlenség és a bizalmatlanság okozza ezeket a tüneteket. Gyerekkoromban mikor a nevelőapám haza ért a munkából, és szinte egy perc múlva dühödt ordításban tört ki, éreztem ugyan ezt. Nem igazi félelem volt ez, inkább csak határtalan vágy a "süketségre", és a "vakságra", hogy ne halljam , és ne lássam ahogy , és amit ordít. Vannak így sokan ezzel, és van aki ezt elviseli, tolerálja, vagy egészen módszeresen tudja kezelni. Nekem ez akkor sem ment, és nem megy most sem. Három év telt el azóta, hogy kétnaponta élem az életem, de sajnos azt vettem észre magamon, hogy már két naponta is alig. Kezd elfogyni az életben tartó csendes békesség. Nem tudom a pohár tele lett-e , vagy épp most ürült ki teljesen, de azt tudom, hogy valami megváltozott. valami véget ért. Istenemre én hittem a csodában, és igyekeztem elfogadni, hogy van olyan, miszerint ez a sorsunk, van olyan, hogy beletörődés, és előfordul az is, hogy valami csoda folytán újra lehet szép az élet. Lassan és biztosan feledtem el a múltam. Emlékszem nem is olyan nagyon régen, még fel tudtam idézni szép emlékeket, de ezeket lassan felváltotta valami szörnyű harag, amiből mostanra nem lett más, mint szívet tépő szomorúság, csend , magány, és ennyi.
Van olyan, hogy valami véget ér, csak nem mindig vagyunk elég nyitottak, hogy észre vegyük.
vannak szép emlékeim, de ezek valóban a régmúltra tekintenek vissza. Jó volt gyereknek , kamasznak lenni. Vad fergeteges erővel élni az életet. Jó volt tombolni, vágyni, szeretni, jó volt félni, nevetni, OLYAN JÓ VOLT ÉLNI!
Most itt ülök az asztalnál egy pohár borral, amit mellesleg nem is szeretek, és leírom, hogy törik darabokra a kristálytükör. Leírom, hogy az élet elmúlik, és nincs olyan, hogy vissza akár egy napra is. Hogy minden kornak meg van a maga szépsége? Igen. Lehet. de én az enyémet akarom. Az életemet akarom. Azt az elmulasztott időt amit azzal töltöttem, hogy vártam türelmesen a boldogságra, egy kedves szóra, vagy mosolyra. Ezt a részt nem kaphatnám mégis vissza?
Most elfogadom azt ami van, és igyekszem megértetni másokkal is, hogy már nem fáj annyira. Ha van olyan, akinek kicsit is fontos vagyok, annak tudnia kell, hogy megoldom.
Ha félek akkor az csak azért van, mert a magány nem vicces, és persze valahogy másképp újra kezdeni az életet nem is egyszerű. De ne aggódjon senki,
még itt vagyok :)