Segíteni a rászorulóknak!

Vannak emberek akiknek az élete a haragból áll. Van aki folyton dühös és nem lát mást az életből csak a rosszat. Nem értem mitől ilyen hangos és szomorú mindenki... Nem értem miért nem látják meg az emberek a lényeget. Az élet csak egy lehetőséget ad a jelenlegi családra, boldogságra. Csak egy esélyünk van erre az életünkre. Annyira gyereknek érzem magam ha erről van szó. Én elhiszem, hogy lehetne minden olyan mint a hab a torán. Nem nagyon fogom fel, hogy mások ezt miért nem így látják. Sokan elhanyagolják a családjukat és nem törődnek a többi emberrel pedig egy nagy közösségben élünk, és ha valakinek segítségre lenne szüksége kis összefogással gond nélkül segíthetnénk rajta. Arra gondolok, hogy nem akkor kellene gyorsan összefogni mikor már a segítség későn jön, hanem már az elején. Gyerekeknek, kórházaknak, a szegényeknek akik az utcán töltik a telet, segíteni kellene de nem akkor mikor már a baj olyan nagy, hogy szinte menthetetlen. Nem tudok elmenni ezek mellett az emberek mellett, furcsa nekem, hogy van aki igen. Volt, hogy megkérdeztem egy ismerősömet miért nem segített annak a hozzá forduló hajléktalannak. Ő azt mondta úgyis elinná, meg aztán miért nem dolgozik és , hogy neki sincs pénze. Senki nem érzi rajtam kívül, hogy ez mennyire ködös kifogás? Nem tudhatjuk miért és ,hogy kerül valaki ilyen helyzetbe és azt sem, hogy hányszor próbált meg kimászni belőle. Nem olyan nagy dolog adni egy kis pénzt vagy ételt az éhezőnek. Az éhező gyermeken segítenénk, de csak ha látjuk, hogy éhes? Láttam az utcán fekvő embert akit mindenki elkerült. Oda mentem megkérdezni mi a baj, rosszul volt de azt gondolták ittas. senki nem segített. Mikor odamentem és leguggoltam mellé többen is jöttek de addig senki. Az ember egy epilepsziás beteg volt aki egy roham után össze esett. Hívtam a mentőket és azon gondolkodtam vajon hány ember hal meg mert elmennek mellette az utcán. Láttam egy embert aki a hideg téli estén egy ház falai közt húzta meg magát. Fázott, nagyon hideg volt! Haza mentem de nem tudtam otthon maradni. Készítettem neki tojásrántottát, teát, és kerestem egy pulóvert ami talán jó rá. Vissza mentem annak ellenére, hogy mindenki azt mondta ne tegyem. Éjszaka volt már, ott aludt ahol először láttam. Furcsa mód a cipői szépen egymás mellett, mintha otthon lenne, mintha otthona lenne. Kissé félve ébresztettem fel, nem tudtam nem zavarom-e vagy nem érzi majd tolakodásnak a segítségemet. Mondtam neki, hogy mit hoztam és hamar el akartam menni. Megfogta a kezem és azt mondta hálásan köszönöm hölgyem. Soha még így nem járt át a köszönet érzése mint akkor, és tudtam, hogy ennél több nem is kell. Bár segíthettem volna többet neki. Nem a magam glóriáját akarom fényezni, ezeket nem meséltem el senkinek eddig. Csak azt akarom, hogy mindenki aki egy elesett embert lát gondoljon egy pillanatra arra, hogy ő maga is eleshet, hogy ő is éhezhet, hogy ő is lehet magányos egyszer. Nem szabad sajnálni semmit az olyan embertársainktól akiknek valamiért kevesebb jutott. Nem tudhatjuk nem leszünk-e valaha hasonló helyzetben mi is. Pár forint majdnem mindenki zsebében lapul és kinőtt ruháink is vannak. Magyarországon sok gyermekjóléti szolgálat van, ahol ezeknek a ruháknak nagyon örülnek, és teljesen biztosan a rászorulók kapják meg. A KARITÁSZ is szívesen fogad minden segítséget, mert ők segítenek de miért ne tegyük mi is???
Ha az életünk szép, tegyük másét is szebbé, ha az életünk kissé keserűbb ne tegyük azzá másokét is. Ha segítséget keres valaki, hadd találjon nálunk is, mert egyszer mi is kereshetünk. Segíteni csodálatos érzés. Ki kell próbálnia mindenkinek!