A gyengébbek kedvéért!

2009. március 14.
Hátborzongató!

Mostanában egyre többet foglalkoztat a kamaszok gondolkodása, és azon tűnődöm vajon változott-e valamit a világ az elmúlt húsz évben. A gondom az, hogy észrevételeim szerint nem a kamaszok változtak, hanem a felnőttek. Eléggé eltorzult világ ez ahol élünk mostanában, és a politika nem igazán lendíti előre a dolgokat. Mondhatni igazából rendesen vissza vetette a kultúrát. Manapság mintha a fejlődés visszafejlődés lenne, és elveszítenék az emberek a normális ítélőképességüket. Nem azt mondom, hogy régen nem voltak elvetemült gondolkodású emberek, de mostanában igazán kifordult a világ önmagából. Naponta hallani betörésekről, rablások, sőt gyilkosságokról. A torzulás odáig fajult, hogy gyermekek életét veszélyeztetik. Döbbenet igaz? Azt hiszem ennek sok köze van ahhoz, hogy a megélhetés olyan szinten labilis, hogy már- már ez taszíthatja az embereket a rossz út választására, és azt érzik nincs más megoldás. A koldulás, az utcákon nem megszűnik, hanem inkább szaporodni látszik, valahogy nem a kellő mederben halad ez a bizonyos "fejlődés". Csak nézem felnőttként mi várhat még ránk, és mi vár a gyermekeinkre abba bele sem merek gondolni.
Annak idején frankón leléptem otthonról , elhúztam albérletbe, mert akkor bizony ezt 15 évesen nem akadályozta meg senki. Nem ment persze minden tutin, és a rossz döntések eredményeképpen bizony lazán az utcán tengettem az életem úgy majdnem négy hónapig. Akkor jó poén volt, ma ha a gyerekem csinálná, tutira agyvérzést kapnék maradandó szívmegállással!
Nem könnyű élni, és nagyon nem könnyű mindez akkor ha azt érezzük nem értenek meg bennünket. Én ezt éreztem egész életemben, és ha dacról beszélünk én voltam az elnevezés megihletője. Ez a harmadik nevem is.
A genetika csodája, hogy ma már 5 fiatal ember hordozza magában génjeim felét, és az egyetlen esélyem a győzelemre mindig az, hogy ők csak a felét. Ilyenkor elmesélhetnénk, hogy mi milyen tuti jók voltunk, ami lehet igaz is, és hisz nem biztos, hogy az ember gyereke 15 évesen önálló döntésektől vezérelve éli az utcán az életét mínusz 20 fokban, karácsony előtt. De minek magyarázkodni, és védekezni, mi is benne voltunk rendesen. Kibírtuk, túléltük, és itt vagyunk.
Nem feltétlen magunknak köszönhetjük.
Ma már rengeteg tragédiát hallani, sajnos nem minden kamasznak sikerül helyrejönni, vagy hazajutni. A család és az otthon biztonsága amíg az valóban biztonság, mindenek felett áll!
Ledönthetetlen várfal és nincs kellemesebb hőmérséklet mint az otthon melege legyen az akárhol is.
Van persze olyan, hogy otthon nem vár senki, és nem sirat senki van olyan, hogy az ajtó régen zárva van. Ilyenkor ha nagyon magányosak vagyunk kell egy jó barát , egy józan ész, és rendkívül nagy erő , kitartás. Menni fog! Nekem is ment :)
Hinni másnak kicsit könnyebb, de magunkban hinni, és megbízni az a mennyei királyság.
Leküzdhetjük a démonokat , de a saját démonjainkkal meg kell tanulni együtt élni. Ez a világ legnagyobb csatája, örökké tart, de megéri nem feladni. Élni jó! Az ember előtt ezer kaland áll, legyen öt éves 50, vagy 70...nem az számít mennyi idősek vagyunk hanem , hogy mekkora a hitünk, és a vágyunk a létezésre.
Bejegyezte: Lilla dátum: 4:26
1 megjegyzés:

Lilla írta...

Figyelem! Ez a bejegyzés nem arról szól, hogy a szüleim nem lettek volna jó szülők, vagy bármit rosszul csináltak volna! Semmi közük az elbeszélés tartalmához, csupán annyi az összefüggés, hogy ha valaki kamaszként az én akkori vad véremmel, és rohanó természetemmel ma hasonlóan cselekedne, sajnos nem biztos, hogy ennyi év után így mint én blogot írhatna. A történet a gyengébbek kedvéért annyi, hogy másabb, veszélyesebb világban élünk!