Válás, és politika

Vannak dolgok amik nem működnek, ezeket nem kell, és nem is szabad erőltetni. Ha valami véget ér, akkor azt méltósággal el kell fogadni, mert csak úgy lehet tovább lépni, tovább élni.
Ha valakivel leélünk 20 vagy akár még több évet, attól illik emberként elválni és nem haraggal ,gyűlölettel eltaszítani magunktól.
Mindig a gyerek érzi meg először ha egy házasság a végéhez ér, és sajnos ez ellen nem tehetünk semmit. Enyhíteni lehet a félelmén azzal, hogy senkit nem fog elveszíteni, attól még anya anya, apa apa marad. Egy nagy családban manapság nem könnyű az élet, ezt a válás sem lendíti túlzottan előre, érthető módon még félelmetesebbé teszi a ránk váró politikát, a jövőképünk nem túl ragyogó. Annak is nehéz aki megy, és annak is aki marad. Ezerszer gondoltam már át, hogy hogy lehetne elfogadni azt ami elfogadhatatlan, és lehet-e beletörődéssel élni az életünket, csak , hogy ne okozzunk fájdalmat senkinek. Lehet, de nagy butaság lenne. Az életünk nem múlhat mindig más emberek érdekein, még akkor sem ha ők a legfontosabbak a számunkra. A beletörődés nem enyhíti az összeütközések fájdalmát, és ha valami már nem működik akkor ezek a viták, veszekedések akár mindennaposak lehetnek egy idő után. A válás nem jelenti feltétlen azt, hogy nem szeretjük már, vagy, hogy kimondottan utáljuk az exet, csak nem tudunk már együtt élni, és elfogadni a véleményét, a hozzáállását a dolgokhoz. Sajnos ez okoz leginkább rengeteg fájdalmat, és még többször sértegetésbe fajuló vitákat. Nem szabadna, hogy egy valaha nagy szerelem, vagy öröknek tűnő elhatározás idáig fajuljon.
Az én történetem nem erről szól. Az én történetem a politikáról szól. Arról, hogy tudja rátenni a "szegénység" , a bélyegét egy család életére. Látom, hogy omlik össze minden, és szakad el egymástól két ember akik valaha mindent együtt akartak csinálni, nagy tervekkel futottak neki az életnek. A kezdeti rózsaszín álom lassan de biztosan a végéhez ér, és foszlik semmivé a világban. A politika pusztít és nem csak az ételt veszi el az asztalról, hanem a családokat is széttépi, az emberek életerejét hasítja ketté. A hosszú rettegés, és depresszió amit a családfők élnek át , hogy emberséges életet biztosítsanak a családjuk, a gyerekeik számára, egy idő után rátelepszik mindenre.
Mindenkinek figyelnie kellene a jelekre, hogy kezd tönkre menni, hátha még menthető lenne valami a közös életből. Sajnos van olyan, hogy nincs tovább.

A napokban azon tűnődtem, hogy lenne lehetőség tovább csendesen elfogadni a dolgokat , és élni ahogy. De ez kinek lenne jó? Az elszakadás megállíthatatlan, csak az a kérdés, mikor következik be, és leginkább az, hogy hogyan.
Nem tudom, hogy ha jól éltünk volna, úgy anyagilag, most leírnám-e ezeket, vagy gondolnék- e egyáltalán erre, én azt hiszem lehetséges. Talán azért, mert a boldog élet nekem nem csak a pénzből áll. Nekem a szenvedély, a nevetés, a tánc, a kirándulás a gyerekekkel, vagy csak egy séta a legközelebbi parkba éppolyan boldogság, mint másnak a pénz.Nyilván sok mindenhez kell, hogy biztos anyagi hátterünk legyen, de a szeretet és egy kedves mosoly, nem az. Jó lenne gazdagon, jó módban élni, jó lenne bejárni a világot. Csodás lenne látni Rómát, és pontosan tudom, hogy soha nem fogom. Elfogadtam, hogy nekem ez jutott. Remélem a gyerekeim többet kapnak majd, és nem kevesebbet mint én. Tudom, hogy az elfogadás valahol belenyugvás, és ez butaság, de nekem ami van, az így is több mint amire valaha igazán vágytam. Megkaptam azt ami miatt megszülettem, és értelmet kapott a létezésem , tartson bármeddig is. Anya vagyok, és ennél szebb hivatást, életcélt, ennél csodásabb beteljesült álmot nem is kérhetek. Gondokkal, kisebb -nagyobb harcokkal, de épp úgy tökéletes ahogy van. A gyerekeim jók, és kedvesek. Csodás emberek. Becsületesek, okosak. Nagyon büszke vagyok rájuk. Megérte élnem, és ez nem vicc. Valamikor régen mikor a legidősebb lányom megszületett, 18 éves voltam, és megkérdezték milyen érzés anyának lenni. Én azt mondtam, ő az életem értelme, és erre mindenki nevetni kezdett, és úgy néztek rám, mint egy buta szentimentális gyerekre. Na kérem én akkor elmondtam , és ezt teszem most is, hogy komolyan gondoltam , szó szerint. Ő és a testvérei az én életem értelme. Nekem ettől az élettől nem kell több, mint ők és a boldogságuk, ez így volt, és így is marad. A lányom barátja azt mondja milyen nehéz volt ebbe a családba bejutni, összetartunk, védjük egymást. Vakon mennék a tűzbe értük.
Nagyon nagy büszkeség, hogy ilyen okos, és kedves emberek vesznek körül mint ők. Ők a legjobb barátaim, és a legkedvesebbek nekem.

Válás.

Ezzel kezdtem , és ezzel is fejezem be. Szeretem a férjem! De, ha valami véget ér, el kell fogadni, és tovább kell lépni. Ezt teszem, és igyekszem megfelelően tenni, elfogadni azt ami megváltozhatatlan. Elfogadni, hogy van olyan, hogy vége. Szerencsére, politika, válás, vagy bármi más nem változtathat azon ami, nekem már van. A család. Nem szabadna hagyni, hogy a pénz szétszakítsa az otthonainkat. Ez olyan nagyon nem fair....De mit tehetek???
ELFOGADTAM, ÉS KÉSZ.