Megint eltelt egy év, és ismét emlékezünk. Emlékezünk azokra akiket rohanó életünkben nem tudunk naponta felidézni, emlékezünk azokra akik fizikailag többé nincsenek velünk. Nehezen éli meg az élő a számára kedves távozását. Nehezen dolgozzuk fel a veszteséget, a magányt a szívünkben. Talán soha nem is tudjuk elfogadni ha a számunkra oly fontos személy már nem lesz velünk többé.
Van az évnek egy napja, mikor némán az emlékektől még a boldog pillanatoktól is összeszorul a szívünk, és a gyász újra , és újra eltelíti a lelkünket.
A hiányérzet soha nem szűnik meg létezni, ahogy elveszítünk valakit aki számunkra olyan fontos volt, a szívünkben kis űr keletkezik, és ezt a részt nem tölti meg többé soha semmi, és senki. Így húzunk láthatatlan rovátkát a lelkünkre, hogy soha ne felejthessük el aki része volt az életünknek, és többé nem lehet velünk.
Ez a nap az emlékezésé, a szereteté, ez a nap azoké akik talán az év minden napján figyelik a lépteinket, talán láthatatlan is fogják a kezünk, és várnak ránk ha a számunkra kijelölt hosszú út után mi is megpihenünk. Nem vagyunk egyedül, és soha nem is leszünk.
"Ha elszakítanak tőlünk valakit, akit szeretünk, úgy adhatunk neki hosszú életet, ha a szeretetünk sosem szűnik."
Ma én édesapámra, és a nagymamámra emlékezem. Gyújtsunk egy gyertyát azokért akik nem lehetnek velünk.
http://www.sulinet.hu/panorama/mindenszentek.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése