Egy csepp figyelem

Ez a bejegyzés nem most íródott, és mivel akkor úgy tűnt nincs igény arra, hogy felolvassak , sajnos lemondtam a lehetőségről. Pedig ahogy ma kiderült, igenis van rá igény. A facebook-on találkoztam egy hirdetéssel, ahol felolvasókat keresnek, vakok, gyengénlátók, illetve diszlexiások számára. Olyan emberekről beszélünk akik kimaradnak az olvasás adta csodálatos élményből , hogy saját fantáziájukat használhassák egy alkotás feldolgozásához, megéléséhez. Tiszteletreméltó kezdeményezés ez egy fiatal embertől, akinek támogatókra van szüksége ehhez a nem mindennapi projekthez. Én is , és mindannyin tudjuk, hogy úgymond tele van hangos könyvekkel az internet, de úgy vélem segítségből egyszerűen soha nem elég. Aki nem érezheti a könyv nyújtotta csodát, annak lehetőséget kell nyújtani arra, hogy minél több irodalmi alkotáshoz juthasson hozzá. Segítség ez azoknak a gyermekeknek is akik bár szeretnének olvasni, de betegségük miatt ez a lehetőség nem adatik meg számukra. Akár egy mese, akár vers, vagy akár éppen az iskolai anyag hallás után való megértése, megtanulása a cél. https://www.facebook.com/helle.maximilian?fref=ts Kérlek benneteket , akár felolvasónak, akár támogatónak , keressétek őt. csodás napot mindenkinek! Lilla
Van egy testvérem. Gondolom ez senkinek nem okoz nagy megrázkódtatást, sok ember van így ezzel, és mégsem kezd bele egy blog bejegyzésbe miatta, hacsak nincs valami olyan ami miatt pont a testvére ihletné meg.
A várakozásokkal ellentétben nem szeretném a bátyámat bántani! Ezt fontosnak tartom leszögezni, és azt is, hogy ez az írás csak átvitt értelemben szól róla. Épp annyira róla, mint arról a több ezer emberről aki hasonlóan éli az életét mint ő.
A testvéremnek nagyon rossz a szeme. Ő majdnem vak. Mikor gyerekek voltunk , kamaszkorunk küszöbén, felkerült Budapestre a Vakok és Gyengén látók Intézetébe.
Nagyon szerettem volna meglátogatni, és fel is vitt engem magával a kollégiumba. Nem szeretnék megható és könnyeket fakasztó történetet írni, olyan helyre kerültem ahol én voltam a szánni való és nem azok az emberek akik ott éltek.
Félve mentem be az intézetbe mert nem tudtam vajon hogy kezeljem a helyzetet, én is mint az emberek többsége azt gondoltam valamiért sajnálatra méltó beteg emberek körébe fogok kerülni. Nem így volt.
Soha még ilyen kedves odaadó és boldog " családot" nem ismertem. Szülinapi buli miatt mentem fel, és ez a buli olyan rendkívüli volt amilyenre nem emlékszem azóta sem, és valószínűleg nem is lesz többé az életemben ilyen. Első pillanatban olyan voltam mint egy kívülálló de nem azért mert ők egy percig is annak tartottak volna. Én éreztem magam annak.
Rögtön befogadtak a kollégium lakói, és én azonnal a szívembe zártam minden ott élő embert.
Csodálatos emberek!
El sem tudom mondani milyen sokat adtak nekem és szavak nélkül is megértettem, hogy a fogyatékosságuk nem betegség, ők megtanultak ezzel élni, és boldogan élnek. Sajnos az a baj, hogy az emberek többsége valahogy figyelmen kívül hagyja, hogy minden talpraesettségük ellenére a vakok és gyengén látók egy látó világban élnek és annak aki hibátlanul lát, az a természetes hogy segítség nélkül éli az életet. (pedig valójában sokkal több segítségre lenne szükségünk) a látó ember ezerszer többet vak, mint az aki vaknak született.
Segítség!
Nem kell sokat tenni, hogy egy ember embernek, fontosnak, vagy egyszerűen csak a társadalom tagjának érezze magát.
Ha látod valakin hogy segítségre szorul csak mozdulj még ha a munkából késel is el, és segíts neki. Az, hogy átkíséred az úton, hogy felveszed ha leejtette... hogy felsegíted ha elesett vagy átadod a helyed a buszon, villamoson, olyan apró pillanat az életedben, hogy neked szinte említésre sem méltó. De annak akin segítettél lehet, hogy megváltoztatja az egész napját.
Nem kellene , hogy így legyen!
Bizony nem. A segítségnek természetes kell lennie és a rászorulónak azt kellene érezni, hogy mindig 100%-os biztonságban van. Ne legyen ünnepnap , hogy át tud menni az úton. Mitől lennénk emberek , ha nem attól hogy fogjuk egymás kezét ha szükség van rá, és szavak , köszönet nélkül segítünk.
Azt hiszem elmondhatom magamról, hogy bár szegény ember lévén anyagi segítséget nem sokat adhatok, de ahol tudok mindig nagyon szívesen segítek mindenkinek. Ha a gyermekeim kinövik a ruhájukat oda ajándékozom azoknak aki nem tudják megvenni: gyermekjóléti szolgálathoz vagy a Karitasz-hoz kerülnek. Ezt bárki megteheti, mert minden városban van ilyen, csak egy telefon megtudni, hogy hol.
Manapság azon "dolgozgatom" itthon, hogy meséket, és verseket mondok fel mp3- és hasonló formátumban , azt pedig a blogomban elhelyezem: http://lillakepek.blogspot.com
Ezt kicsi gyermekeknek készítem, illetve elsősorban vak, és gyengén látó gyermekeknek.
Nagyon szeretnék örömet szerezni valakinek, és szeretnék a magam módján egy kicsit többet segíteni. Tudom, hogy tele van az internet letölthető filmekkel zenékkel és hasonló cd- mesékkel, de akkor is azt gondolom talán egy - két kis embernek én is örömet szerzek majd. Ha csak egynek, már az is megérte.
Megkérek mindenkit, hogy ha ismer olyan gyerekeket akiket érdekelne ilyesmi , vagy bármi kérés lenne, akár felnőtteknek való tartalommal, mondjuk gondolok itt kötelező olvasmányra! Vagy versekre, könyvekre, írjon nekem, vagy vezesse hozzám, mert én nagyon szívesen segítek ha tudok.