Mostanában nem írtam. Nem azért mert ne lett volna mit leírnom, hanem mert annyi minden történik, történt velem, hogy azt sem tudom hol kellene elkezdenem. Talán megint a nyaralásnál.
2011. Balatonszéplak
Újra kezdhetném , hogy nem szeretek oda menni, de ez már valóban unalmas lenne. Elmentünk, és nem úgy alakultak a dolgok ahogy eddig.
Már a nyaralás előtti nap történt valami a volt férjemmel, amitől úgy tűnt teljesen kifordult önmagából. Szinte euforikus állapotban volt . Ott állt az a kedves , huncut, vidám kölyök akivel nem találkoztam 15 éve. Nem is tudom ki szállt aznap fel velünk a vonatra. (Viszont azt pontosan tudom, hogy hazaértünk után ki lépett be a lakásba :(... )
Egész úton viccelt, nevetett, nevettetett. Ki lehetett ez az ember? Nem tudom. Csak nézem , és azon tűnődtem lehet így kellene élni? Megfordítva az életünket. Mit érezhetett, hogy családként léptünk le a vonatról, és társként, barátként nyaraltunk.
Sajnáltam a szétesett életünket. Sajnáltam minden pillanatot amit nem ragadtunk meg, hogy megmenthessünk ami egyértelműen a mienk volt. Ott álltunk a gyerekeinkkel a Balaton partján, egymást átkarolva nevettünk, és nem mondtam semmit. Csak sajnáltam, hogy ez a jövő, és nem a múlt. Azt mondta nekem, hogy a múltban élek, hogy nekem az a fontos. Igen, fontos!! Azért mert az ember abból merít újra, és újra erőt. Meggyőződésem, hogy ha valami rossz történt velünk akkor a jövőben jobban vigyázunk majd, és sokkal jobban látjuk majd előre a döntéseink következményét, míg ha valami csodás emlékünk van az erőt ad ahhoz, hogy a rossz pillanatokat könnyebben fogadjuk. A múlt miatt viseljük el a fájdalmas pillanatokat. Azok miatt a csibészes mosolyok miatt viseljük el még hosszú évekig egymást.
A nyaralás jó volt, és nagyon szép. Talán az utolsó együtt? Nem tudom, de megérte. Attól függetlenül, hogy hazatértünkkor össze voltam zavarodva ahogy még soha életemben.
Széplakról elmentem Veszprémbe osztálytalálkozóra.
Nagy izgalommal indultam a találkozóra, el sem tudtam képzelni mi vár ott rám. Furán hangzik, de így helyes a megfogalmazás. Abból indultam ki, hogy eltelt 25 év, és azokat az embereket akik ott lesznek igazából már nem is ismerem. Ahogy ők sem engem. Eljött értem autóval az egyik srác, és rá kellett jönnöm, hogy nagyon hülye vagyok. :) Valamiben igazam volt, az ember alap természete nem változik. Lehet keresztül megyünk ezer dolgon, fájdalmakon, lehet igazgatók leszünk, lehet takarítók, de az a gyerek mindenkiben ott van aki akkor volt. Talán a családunkban, vagy a munkahelyükön kemény főnökként irányítunk, de így együtt ugyan azok a kicsi , és kicsit lüke gyerekek voltunk mint 7-14 éves korunkban.(persze jóval kevesebb csínnyel, és több toleranciával) Figyeltem az osztálytársaimat, az arcukat, a mosolyukat, és rájöttem valamire. Mind az életem része. Lehetett rossz, vagy jó emlékem velük kapcsolatban, de részesei a személyiségemnek, közük van a döntéseimhez, és ahhoz is, hogy ki lettem én.
Emlékek!!!
Igen megint az emlékek amik irányítják a döntéseinket. Téved aki azt állítja nem így van. Nagyon nagyot téved. Volt olyan aki a fájdalmai miatt ma is haragot cipelt a szívében. Megbántott volt, és ezen nem lépett tovább soha. Azt hittem egy darabig, hogy én sem. Tévedtem. Egy furcsa döntéstől vezérelve felálltam , és el is mondtam mindenkinek. Aztán csak álltam , és figyeltem ahogy pár emberből kitört a sértettség, és előjöttek a fájdalmas emlékek. Sokan cipelünk magunkban ilyen fájdalmakat. Soha le nem zárt viták, megalázások, szerelmek, és még sorolhatnám.
(Volt aki olyan izgalommal várta a gyerekkori szerelmét, mintha nem is negyvenes felnőtt lenne :) Ez olyan édes volt )mert persze nem csak rossz emlékek vannak hanem olyanok is, amikre nagyon szívesen emlékszik vissza az ember. Lehet mindenki másképp, de megőrizzük ezeket a pillanatokat örökre, mert hisz ezek is mi vagyunk.
Figyeltem az osztálytársaimat, és mosolyogtam. Szeretem őket. Szeretem, hogy részesei voltak az életemnek, hogy arra az estére kislány lehettem egy fél élet tudásával a fejemben, és mosolyoghattam a múlton. Jó volt találkozni veletek!!!!
Itthon!!
Volt egy zavaros falunap. Gondolom már meg sem lepek senkit azzal, hogy zavaros. Az exem úgy döntött részt vesz abban a buliban, és részt vett. Táncoltunk, a gyerekek sírtak, mi mosolyogtunk egymásra, és soha nem tudjuk meg, hogy mit mondott ez a mosoly.
Ez volt az utolsó tánc?
Ez az év felkavaró, kusza, és most valóban nem tudom mit hoz majd a holnap, hisz még koránt sincs vége!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése